Az új vendégeink heten lesznek, mint a gonoszok...
Kitti imád álmodozni. Mégis, legvadabb képzeletét is felülmúlja, amikor megtudja, hogy egy egész nyarat tölthet barátaival, Biankával és Barnabással Angliában, az Álmodó tornyok városában. A három jóbarát közösen nyomozta ki a Cseresznyeliget titkát, kibogozták a Platánsor rejtélyét, így hát nem csoda, hogy angliai utazásukon is egy titok közepébe csöppennek. Ki a titokzatos Henry, aki üzeneteket küld Kittinek a túlvilágról?És mi az a Legnagyobb Tudás? Olvass bele Wéber Anikó regényébe, és tudj meg többet!
Kitti egyetlen szökkenéssel legalább tíz macskakövet átugrott. Majd megint tízet. Egyik oldalán Bianka és Menta futott, a másikon Barnabás. A szűk csigalépcsőt rég maguk mögött hagyták. Megkerültek egy kupolás épületet, átrobogtak egy boltív alatt, végül kiértek egy térre. A távolban megpillantották Rétest. Egy híd alatt állt. Ám az a híd nem víz fölött ívelt át, hanem két díszes, régi épületet kötött össze. Rétes kitárta a karját, minta el akarná érni a fölé hajoló kőhidat.
Varázsol? – futott át Kitti agyán, amikor valaki megragadta és megrántotta a karját. Bianka volt. Egy oszlop mögé húzta őt és Barnabást.
– Pssz! Észre ne vegyen! – intette őket.
– Nem láthat meg minket olyan messziről, hacsak nem tud átnézni a falon… – motyogta Kitti, és kilesett az oszlop mögül. Barnabás ugyanekkor dugta ki a fejét az oszlop másik oldalán. Mindketten egyszerre pillantottak Rétesre, és egyszerre húzódtak vissza Biankához és Mentához.
– Na? – kérdezte fojtott hangon Menta.
– Pont… erre… tart… – tátogta Barnabás.
– Mintha tudná, hogy itt vagyunk – suttogta Kitti.
De hogyan bukkant a nyomunkra ilyen hamar? – töprengett. Nem bírt tovább bujkálni, ismét kikukkantott az oszlop mögül. A szeme elkerekedett, az orra pedig majdnem összeért Rétes hosszú orrával.
– Azért bukkantam rátok, mert titeket kerestelek – mondta ki hangosan a választ Rétes.
Kitti sikoltásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Már megint olvas a gondolataimban! Csak ő lehet a tettes… Követett minket, hogy ha megtaláljuk a legnagyobb tudást, elvehesse tőlünk. Ne, ne, ne! Nem gondolhatok erre! Még meghallja! Vagyis elolvassa a fejemben… Másra kell gondolnom! Gyorsan! De mire? Hogyan tudott egyáltalán utánunk jönni, amikor Csongor és Éva megbeszélésre hívták? – száguldoztak Kitti gondolatai.
Rétes csak az utolsóra reagált, de Kittit így is kirázta a hideg.
– Hamarabb végeztem a munkával, azért tudtam a nyomotokba szegődni. Radír üzenetet küldött a telefonomra, hogy kirándulni ment a kollégiumi társaival. Így nem adhatjátok át neki a kártyáját. Szólni akartam, de Menta nem vette fel a telefont.
– Lehalkítottam – mentegetőzött a lány.
– Most már semmi baj – legyintett Rétes. – Szerencsére megleltelek benneteket. A kártyát leadhatjátok a Jesus College portáján. Mindig van ott valaki. Én
meg sietek bevásárolni, mert csontig átjár a hideg szél – didergett Rétes. Válaszra sem várva elsietett a piac irányába, otthagyva a döbbent ikreket, Mentát és Kittit.
– Mi volt ez? – hüledezett Barnabás.
– A boszorkány! – szűrte a fogai között Kitti.
– Boszorkány? Ne túlozz! Csak kicsit… izé… ütődött – kereste a szavakat Menta.
– De hát olvasott a gondolataimban! Megint – bizonygatta Kitti. – Nektek nem?
– Nekem soha – vont vállat Menta.
– Én se vettem észre – rázta a fejét Bianka.
– De… Kittinek igaza van. Fura a nő. Ti bevettétek, hogy csak Radír miatt jött utánunk? Akkor miért nem kérte el tőlünk azt a kártyát, és vitte el ő a fia koleszába? – túrt a hajába Barnabás.
– És a nagy kendője is őrület. Ki tudja, miért viseli, és mit rejteget alatta… Ma nincs is hideg! Süt a nap! Mindenki más pólóban van – bizonygatta Kitti.
– Talán csak fázik a széltől. Ha ő a tettes, miért nem adott újabb jelet most, hogy találkoztunk? – merengett Menta.
– Mert akkor rögtön lebukott volna – mutatott rá Kitti. – Nem árulhatja el, hogy velünk keresteti a kincset!
– Mi legyen? Zsákutcába jutottunk. A toronyban nem láttunk semmit – toporgott Barnabás.
– De igen! – sikkantott váratlanul Bianka.
– Te találtál valamit, Bius? – kerekedett el Barnabás szeme. – Miért nem mondtad eddig? Mi volt az? Mókusos és hollós nyom? Vagy egy üzenet?
Bianka a fejét rázta.
– Tudjátok, mit lehet legjobban látni a toronyból? – kérdezett vissza tanárnénisen.
– Ne idegelj! Meg se nézted a kilátást, annyira féltél – emlékeztette a tesója.
– Mégis láttam valamit. Egyetlen valamit. A ku-po-lát! – tagolta lassan Bianka.
– A kupolát? – ismételte Barnabás. – És az mire jó nekünk?
Bianka csak türelmetlenül legyintett, mint aki már feladta, hogy a testvére fejébe észt csepegtessen. Inkább Kitti és Menta felé fordult.
– Hol lehet a legtöbb információt gyűjteni a középkori diák kincséről?
– A neten – kotyogta közbe a háta mögött Barnabás.
– A neten már kerestük, és nem találtuk. De itt van
Álmodó tornyok városában az egyik legnagyobb és
legrégibb könyvtár! Olvastam, hogy több mint tizenhárommilliós könyvgyűjteményt őriznek benne. Tizenhárommillió! – ismételte áhítatosan Bianka.
– Hallottuk! Nem vagyunk süketek. Attól, hogy te könyvmániás vagy, még nem biztos… – kezdte Barnabás, de Bianka a szavába vágott.
– Biztos! A kupolás könyvtár a következő jel! Azt látni a toronyból. Az van hozzá a legközelebb.
– Bianka, ez tök jó – dicsérte Menta. – De…
– De? Mi a baj? – sürgette Bianka.
– Az, hogy a Radcliffe Camerába mi nem mehetünk be. Oda nem engednek turistákat. Csak az egyetemi tanulókat – sóhajtotta Menta.
– Neee… – kesergett Bianka, Barnabás azonban oldalba bökte a testvérét, hogy megvigasztalja.
– Bemehetünk, ha szerinted az a nyom. Most azonnal bejuthatunk, és megkereshetjük a középkori diák felfedezését – bátorította.
– Hogyan? – pislogott rosszat sejtve Bianka.
Megtetszett a történet? Tedd a kosaradba!
